Reggelente olvasok. Ezt is, meg azt is. Ma reggel például fellapoztam a legfrissebb Nők lapját. Sok- sok éve vagyok az előfizetője, mert szeretem.  Az egyik oldalon szembe jött velem egy cikk: Hogyan váltsuk valóra gyerekkori álmainkat? És mikor ébredjünk fel hozzá… Na, gondoltam, hű de nagyon sokan élnek a világban, akik már azt is elfelejtették milyen ifjúkori álmokat dédelgettek, nem hogy megvalósítottak volna belőlük akár egyet is. Szemezgettem belőle. Talán még nem késő, Neked sem!

A negyvenes éveiben járó Randy Pauscht, a Mellon Egyetem informatika professzorát arra kérték, tartson egy „utolsó előadást”. Amúgy ez Amerikában bevált szokás, hogy felkérik a professzorokat egy ilyen előadás megtartásra, vagyis arra, hogy képzeljék el, mit mondanának életük utolsó ilyen alkalmán, mit hagynának az utókorra. A fickó szemtelenül jóképű volt, igazi Casanova és negyven évesen még családja sem volt. Akkor viszont belehúzott: elvette álmai asszonyát és született három csodás gyermekük.

Nos, Randynek végül nem kellett elképzelnie ezt az abszurd helyezet, mert a felkérés után gyógyíthatatlan rákos megbetegedést diagnosztizáltak nála. A Hogyan érhetjük el gyerekkori álmainkat című előadását persze megtartotta. A statisztikák pedig azt mutatták, hogy minden idők leghatásosabb életközépi válságával foglalkozó beszéde volt. (nézd meg a Youtube-on!).  Az előadás nem a halálról, hanem az életről, annak minden egyes csodás pillanatáról szól.

Amit ma életközépi válságnak neveznek, azt Young a következőképpen fogalmazta meg: „Az élet délutánján nem élhetünk a délelőtt programja szerint”. Hát igen. Az átmenet nem egyszerű. Részint, mert nem biztos, hogy értesülünk arról, hogy túljutottunk a delelőn és még kapaszkodunk olyan feladatokba, amely inkább a fiatalok dolga. Másrészt, ha mindent elértünk, amit fiatal korunkban kitűztünk, akkor annyira szerencsések és ambiciózusak vagyunk, hogy a visszahúzódás gondolatától is elkékülünk.

A harmincas éveink vége felé traumatikus élmények sokasága vár ránk: egyszer csak rájövünk: az élet véges. És nem mindig igazságos. Minden nap először veszünk észre valamit: szarkalábat, a kicsi most született és már érettségizik, a szenvedést, más mosolyát, mások történeteit. Itt ez a nő: 25 évesen elveszítette édesanyját, 26 évesen elvetélt, a férje rendszeresen verte. Egy éves volt a lányuk, amikor elvált, beköltözött egy anyukáknak fenntartott menedékházba. Súlyos depressziót diagnosztizáltak nála. 30 évesen majdnem öngyilkos lett. A menedékház pszichológusa azt javasolta neki: minden idegszálával arra összpontosítson, hogy találjon egy olyan tevékenységet, amelyben jól érzi magát. Eszébe jutott, mennyire szeretett a vonaton ülve kifele bámulni, közben történeteket kitalálni. Igen, ő J. K. Rowling, aki 42 éves korára a 15 milliárd dollárt érő Harry Potter brand tulajdonosa. Pár évvel korábban még úgy érezte, soha nem fog olyan életet élni, amilyet szeretne.

Életközép-krízis? Netán egy keserves pillanat, amikor az ember rákényszerül, hogy felizzítson a lelkében egy régen kihunyt lángot?
Vissza Randyhez. Valóságos mérnöki feladványba ütközött. Vonzó volt, fiatal, tíz növekvő daganattal a testében. Pillanatok alatt kellett hónapokra zsugorítania az évtizedeket, amelyeket együtt terveztek a feleségével. Mások valószínűleg egy percet sem fecséreltek volna az előadásra való felkészülésre. Mi ez? Hiúság? Önigazolás? Pont a felesége szülinapján előadást tartani? Rájött, hogy számára ez az utolsó nyilvános fellépés a méltóságot jelenti. Olyan örökséget hagyhatott a családjára, amelyet semmilyen más módon nem adhatott volna át.

A feleségét 19 millió ember előtt köszönthette fel. A trükk az egészben: nem a sokmillió embernek szánta mondanivalóját. Hanem a három pici gyermekének, akikhez így garantáltan megérkezett a különös palackba zárt üzenet. Arról, hogyan kell éberen élni. Mert ha éberen élünk, a gyerekkori álmaink maguktól visszatalálnak hozzánk.